Hóangyal

– Már nagyon várom a fehér karácsonyt! – sóhajtott az ablaknál álldogálva a pizsamába öltözött Juli.

– Biztos nem jobban, mint én! – pillantott fel könyvből a testvére, Kata.

– Akkoj is én vájom a legjobban! – toppantott indulatosan Máté, a kisöccsük.

– Ne veszekedjetek, drágáim! Azt mondták a rádióban, hogy biztosan fehér karácsonyunk lesz. Csinálhattok majd szép hóangyalokat a kertben – csitította őket az anyukájuk.

– Hányat kell még ajudni? – kérdezte Máté.

– Már csak egyet, mindig elfelejted? – fortyogott Juli.

– Ne dühöngj, Juli! Máté még nem tud számolni. Te sem ismerted a számokat ennyi idős korodban! – védte meg az öccsét Kata.

– De igenis ismertem! Sokkal nagyobb és okosabb vagyok, mint Máté!

– Ha okosabb lennél, nem bántanád folyton az öcsédet csak azért, mert kisebb, mint te! – fordult hozzá anya. – Na, de most már ideje aludni. Reméljük, reggelre tényleg leesik az első hó! Jó éjszakát, drágáim!

Ugyanekkor a szomszédban Cimpa úr izgatottan hajtogatta össze a tervrajzát, aztán még órákig bütykölt valamit a műhelyében. Cimpa úr feltaláló volt, és nem nagyon szerette a szomszédban lakó gyerekeket, mert szerinte túl hangosan játszottak, és zavarták őt a munkájában.

– Na, majd adok én nektek fehér karácsonyt, de azt biztos megemlegetitek! Nem fogtok itt nekem álló nap kiabálni a kertben! Ilyen hóradírt még nem látott a világ, amit én most alkottam! Egyetlen szempillantás alatt eltünteti a havat a gyerekek alól, aztán majd angyalkodhatnak a sárban! Kíváncsi leszek rá, mit kapnak az anyjuktól a sáros ruhájuk miatt!

Másnap verőfényes reggelre ébredtek a gyerekek, csak úgy szikrázott a nap a friss hótakarón.

– Gyorsan öltözzünk föl! – kapkodott Kata.

– Kéjem a kesztyűmet! – türelmetlenkedett Máté.

– Juhéjj! – ujjongott Juli.

A gyerekek rekordsebességgel öltöztek föl, és kivágtattak a kertbe. Anyjuk mosolyogva nézte a boldogan kurjongató kis csapatot az ablakból. De Cimpa úr a szomszédban dühösen kapott a távirányító után. Arra utasította a hóradírt, hogy tüntesse el a gyerekek alól az összes havat.

– Csináljunk hóangyalt! – kiáltotta Kata.

– Három hóangyal egymás mellett, gyönyörű lesz! – lelkesedett Juli.

– Mi az a hájom? – értetlenkedett Máté.

– Majd meglátod, gyere, feküdjünk le a hóba. Egy, kettő, három! – nevetett Kata.

A gyerekek egyszerre huppantak a földre. Meglepődtek, mert puha hótakaróra számítottak, de egy kicsit kemény volt ez a hó. „Mi történt? Hova tűnt a hó? Ez csak sár. A sárban tapicskolunk? Jaj, mit szól majd anya, ha meglátja a ruháinkat!”

Anya az ablakból figyelte a hangos csapatot, akárcsak Cimpa úr. Anya azt is látta, hogy a furcsa szomszéd irányította azt a különös gépet is, ami egy szempillantás alatt eltüntette a hótakarót. Egyáltalán nem haragudott a gyerekekre. Kinyitotta az ablakot és halkan kiszólt.

– A ruha miatt ne aggódjatok, tudom, hogy Cimpa úr tüntette el a havat alólatok. Ne is törődjetek vele, drágáim! Inkább nézzétek, mekkora pelyhekben hullik a hó!

A gyerekek elég szomorúan bámultak egymásra, nem értették, miért rontotta el a szomszéd bácsi a játékukat. A nap elbújt a felhők mögé. Hatalmas pelyhekben hullott rájuk a hó. A testvérek lassan megvigasztalódtak, a szájukkal próbáltak elkapni egyet-egyet. Újra vidáman kacagtak. Cimpa úr viszont nagyon dühös volt.

– Már megint esik ez az átkozott hó! Meg kell várnom, hogy befedje a földet...

Volt a gyerekeknek egy kedves barátjuk: Chili, a kisegér. Ő is látta, amikor a hóradír eltüntette a hótakarót, és nagyon mérges lett rá. Amilyen kicsi volt az egérke, annyira bátor is.

– Nem szégyelled magad! Elrontottad a gyerekek játékát! – dörrent rá a nagy gépre.

– Bocsánat! – dadogott zavartan a masina. – Én csak teljesítettem a parancsot!

– Meglátjuk, teljesíted-e most is! – fortyogott tovább Chili, és teleszórta a gyorsan növekedő hótakarót mindenféle limlommal. Két cimborája, Pityóka és Puliszka is segített neki.

Amikor Cimpa meglátta, mit művelnek az állatok, dühösen nyomkodta a távirányítót, de a hóradírnak semmi kedve nem volt ahhoz, hogy hozzáérjen a hóhoz. Végül Cimpa felöltözött, kirontott a szobából, és ráförmedt a hóradírra:

– Ha nem teljesíted a parancsomat, apró darabokra törlek! Ne felejtsd el, hogy én hoztalak létre! Könnyen el is pusztíthatlak!

– Na, nézzük, most mitévő leszel! – nézett egykedvűen a hóradír, majd a gyanútlanul álldogáló Cimpa fejére borította az előzőleg felradírozott hóhalmot.

Cimpa hóhoz, pontosabban szóhoz sem jutott, mert betömte a száját a rázúduló hórengeteg.

A gyerekek csak most vették észre, mi történt. Habozás nélkül elkezdték kiásni a bajba jutott Cimpát, de nem boldogultak. Egyre kevesebb reménnyel lapátolták, kaparták, hányták el a havat. Végül a három egér is megsajnálta Cimpát, aki már alig kapott levegőt. Anya is kiszaladt.

– Gyerekek, szóljatok annak a masinának, hogy segítsen, különben nagy baj lesz!

A hóradír elszégyellte magát, és néhány másodperc alatt eltüntette a hótömböt.

Cimpa tátogva állt. Amikor végre rájött, hogy megmenekült, lerogyott a hóba, és halkan bocsánatot kért a gyerekektől.

– Ne haragudjatok rám! Nagyon zavart a hangos játék, ezért akartam elvarázsolni az összes havat a kertből.

– Mi nem hajagszunk! Játsszunk inkább hóangyajosat! Jössz vejünk, Cimpa bácsi? – kérdezte Máté, majd leheveredett a hóba, és föl-le mozgatta a karjait, mintha csak repült volna. Kata és Juli is ott „szálltak” mellette. Cimpa úr először csak nézett maga elé, aztán ő is lefeküdt a hóba, mozgatta a karjait meg a lábát. Úgy érezte szabad. És boldog. Nagyon boldog.

Délig hancúrozott a gyerekekkel a hóban, aztán elégedetten hazament.

Éjjel nem tudott aludni. A hóradírt átalakította hókotrógéppé, és sokáig bámulta a hold fényénél a négy angyalnyomot, amit a hóban hagytak.

Már nagyon elálmosodott, és éppen elindult az ágya felé, amikor egyszer csak nagy fényt látott. Négy angyal szállt le az égből. Egy kicsi, egy közepes, egy nagyocska, meg egy embermagasságú. Vizsgálgatták a hóangyalokat. Aztán váratlanul mindegyik belefeküdt abba, ami megfelelt a méretének. Viháncolni kezdtek. Próbálgatták a szárnyaikat, nevetgéltek, még hógolyóztak is.

Chili, Pityóka és Puliszka is kióvakodott az egérfészekből, követték a példájukat. Az egérkék és az angyalok teljes egyetértésben játszottak az éjszaka közepén. Cimpa úr hosszan bámulta őket. Még pislogni is elfelejtett. Aztán megdörzsölte a szemét, és mire újra kinyitotta, eltűnt az előbbi látomás.

– Á, csak képzelődtem! – dünnyögött az orra alatt.

Pedig mindannyian tudjuk, hogy ott voltak azok az angyalok, hiszen másnap reggel még mindig látszott a nyomuk a hóban!