A harmadik csomó

Egyszer egy halászfaluban ínséges év járta. Ősztől kezdve alig-alig került hal a hálóba, tavaszra meg kiürültek az éléskamrák. Ha nincs gabona, ha nincs hal, éhezik az egész falu, ezért a parasztnak a gabona az első, a halásznak meg a hal.

Összegyűltek hát a halászok és azon tanakodtak, mihez fogjanak. Még nem jött el a rajzás ideje, nem lehetett a tengerre menni. Ha meg otthon maradnak, elpusztulnak valamennyien.

Töprengtek-gondolkodtak a halászok, végül elhatározták, hogy szerencsét próbálnak.

- Talán megkegyelmez a tenger, és küld valamit a hálónkba!

- Nem tudom, mese-e vagy igazság - szólt az egyik halász -, de azt mondják, hogy az öreg Kaarel valamikor jó barátságban volt a tenger királynőjével. Az öreg bizonyára tudja, hogyan csalhatnánk halat a hálóba.

- Valamire én is emlékszem, ámbár csak egészen halványan - szólalt meg egy másik halász. - Még pöttömnyi gyerek voltam, amikor nagyapó elmesélte, hogy az öreg Kaarelnak van valami titkos varázsszere, amivel bármikor magához tudja csalogatni a halakat. Gyerünk el hozzá! Talán ad valami jó tanácsot, és nem kell elpusztulnunk.

Kaarel a falu végén lakott. Egykor merész és szerencsés halász volt. De már jó ideje meggörbedt a háta, s nemcsak hogy nem szállt tengerre, de még a kunyhója küszöbét is ritkán lépte át. Amikor a halászok bekopogtattak és beléptek az ajtaján, Kaarel így szólt hozzájuk:

- Tudom, barátaim, miért jöttetek hozzám. Hallgassátok meg, mit mondok néktek: a jó halász nem a szerencsében bízik, hanem a tehetségében meg a két keze erejében. Nem könnyű dolog, amire elszántátok magatokat. A tenger nem szereti, ha időnek előtte szállnak vízre a halászok. De mégis mennetek kell. Hát induljatok bátran, én majd segítek rajtatok.

Ezzel az öreg Kaarel leoldotta nyakáról selyemkendőjét, és megmutatta a halászoknak.

- Ide nézzetek! Ezen a kendőn három csomó van. Ha az első csomót kioldjátok, kedvező szél támad. Tüstént oldjátok ki, amint felvontátok a vitorlákat. A második csomó hozzátok csalogatja a halat, ezt akkor oldjátok ki, amikor vízbe vetitek a hálókat. A harmadik csomót azonban nem szabad kioldanotok, mert ha kioldjátok, bajba keveredtek. És még valamit mondok néktek: elégedjetek meg azzal, amit a tenger jószántából ad. Akármilyen kevés hal is jut a hálótokba, másodszor ki ne vessétek!

- Ne aggódj, Kaarel - felelték a halászok. - Amint mondtad, úgy cselekszünk. Szavunkat adjuk!

- Jól vigyázzatok, mert a tengerész szava becsületszó - mondta az öreg, és ezzel átnyújtotta kendőjét a halászoknak.

Az emberek egész éjszaka kátrányozták a ladikot, javították hálójukat. Reggelre minden készen állt.

A halászok beugrottak ladikjukba és ellökték a parttól.

Egy-kettőre kijutottak az öbölből és felvonták a vitorlát. Ekkor az egyik halász, a vezetőjük, elővette az öreg Kaarel kendőjét, és így szólt:

- Oldjuk ki az első csomót!

Kioldották a csomót, és tüstént friss szél támadt, dagasztotta a vitorlájukat, csak úgy repítette a ladikot.

Sebesen haladtak előre, a ladikot nem is kellett kormányozni, magától tartotta az irányt, orra csak úgy szelte a hullámokat. Jó messzire jutottak a nyílt tengeren. Ekkor hirtelen elállt a szél, lelappant a vitorla, a ladik megállt.

- Ez lesz az a hely, amiről Kaarel apó beszélt! - mondták a halászok. - Itt vessük ki a hálót.

Jókedvűen láttak neki a munkának. Lehorgonyoztak, eligazították a hálót, és kivetették a tengerbe.

- Most oldd ki a második csomót - kiáltották a halászok.

Az első halász előszedte az öreg Kaarel kendőjét, és kioldotta a második csomót. Nem telt belé egy szempillantás, egyszerre megpezsdült a tenger, gyűrűzni kezdett a felszíne, a háló megrándult.

A halászok megvárták, míg körös-körül minden elcsendesedik, aztán óvatosan kezdték bevonni a hálót. A háló még sohasem volt ilyen súlyos. A halászok erejüket megfeszítve húzták felfelé. Végre megjelent a háló széle a víz fölött. Csak úgy hemzsegett a hal a hálóban, ezüst pikkelyeik úgy ragyogtak a napfényben, hogy csillogásuk szinte vakította az embert.

- Egy, kettő! - vezényelt az első halász.

Az emberek kirántották a hálót, és a hal csak úgy dőlt a ladikba.

- Ez aztán a fogás! - mondta az egyik. - Hála legyen az öreg Kaarelnak.

- Úgy legyen! - válaszolta a másik. - Csakhogy éppen három ilyen fogásra volna szükségünk ahhoz, hogy kihúzzuk ívás idejéig. Mit gondoltok, emberek, nem kellene még egyszer kivetnünk a hálót?

- Mit beszélsz! - figyelmeztette a legifjabb társa. - Emlékezz csak, hogyan óvott Kaarel apó: „elégedjetek meg azzal, amit a tenger jószántából ad”.

- Persze, az öregeknek és a gyerekeknek kevés is elég - nevetett a halászcsapat vezetője. - De meglásd, kinevetnek bennünket, ha úgy térünk vissza, hogy ladikunk nem telt meg színültig.

És a halászok újra kivetették a hálójukat.

Ámde ezúttal eredménytelenül. Üresen húzták vissza a hálót, egyetlen árva halacska sem akadt benne.

A halászok elcsüggedtek, de az első halász így beszélt:

- Azért nem volt szerencsénk, mert nem oldottuk ki a kendő harmadik csomóját. Mert ne gondoljátok, hogy akármilyen kendő ez. Ennek minden csomója szerencsét hoz. Maradt még egy csomó oldatlan, bontsuk ki azt is. Akkor aztán színültig megtelik a ladikunk.

- Ejnye - szólalt meg rosszallóan a legidősebb halász. - Hiszen Kaarel megmondta, hogy ne nyúljunk a harmadik csomóhoz.

- Persze, te öreg vagy - felelte az első halász -, és tudott dolog, hogy öregeknek az a szavajárása: „Háromszor ne kísértsd a szerencsét!” Igen ám, de másképp is mondják: „Csak a bolond fordít hátat a szerencséjének.”

- Igaza van - zúgtak a halászok. - Lesz, ami lesz! Oldd ki a csomót!

Az első halász már rég előszedte a selyemkendőt. Megrántotta, és az utolsó csomó is kibomlott. Ekkor a tenger felmorajlott, a ladik körül feltornyosultak a hullámok, a hálók fürge táncot jártak.

- Jön a hal! - kiáltotta az első halász. - Ugye, hogy igazat mondtam néktek?

Hej, de megörültek erre a halászok, alig bírták kivárni, hogy végre nekifogjanak a hálóhúzásnak. És a hálót most megint igen súlyosnak érezték, éppúgy, mint első ízben. De a halászok erejét mégse gyűrhette le. Jó egyetértésben nekifeküdtek a köteleknek, és kihúzták a hálót. Akkor aztán volt okuk elég a csodálkozásra. Mert az egész hálóban egyetlenegy hal tátogott, egy iszonyú nagy csuka, de a farka olyan tompa-kurta, mintha szekercével metszették volna le.

- Micsoda szörnyeteg! - rémüldöztek a halászok, s bosszankodva vetették be a csukát a ladikba.

Eközben a nap már közeledett a víz színéhez. A hullámok megcsöndesedtek az alkonyi fényben.

De hirtelen hangok hallatszottak a csendes tenger felett.

A halászok felpattantak, és figyelmesen kémlelték a vizet.

„Talán a szükség mást is kiűzött idő előtt a tengerre?” - gondolták magukban.

De ladiknak nyoma sem volt sehol.

- Úgy látszik, a sirály kiáltott - mondta az első halász.

Ekkor kürtszó csendült fel, hosszan, kitartóan szólt, mint mikor a pásztor hívja nyáját a faluban. Majd egy női hang ezt kérdezte:

- Mindenki otthon van?

Ekkor egy csengő leányhang így válaszolt:

- Mindenki otthon van, csak a farkatlan kecskebak nincs otthon.

Ismét felzendült a kürtszó. Még hangosabban, még vontatottabban, mint előbb.

Ekkor a csuka vad ficánkolásba kezdett a ladikban, feldobta magát a magasba, ragadozó száját egész szélességében kitátotta, és teljes erővel csapdosta erre-arra a többi halat. De az első halász nagyot rúgott bele csizmás lábával, és így kiáltott társainak:

- Szedjétek fel a horgonyt! Valahogy nem tetszik nekem ez a dolog. Induljunk vissza, de minél hamarabb!

A halászok felszedték a horgonyt, és a ladik orrát a falu partja felé fordították.

De akkor rettenetes dolog történt! Hiába eveztek, hiába adták bele minden erejüket, a ladik meg se moccant. Mintha jégpáncél borította volna a tengert, mintha odanőtt volna ahhoz a helyhez a ladik. A halászok egyszerre merítették evezőiket a vízbe - a ladik csak állt egy helyben, mozdulatlanul.

Egész éjszaka vesződtek a halászok. Egyszer-másszor elkeseredésükben odacsapták az evezőket, majd ismét megragadták, és a vízbe merítették, de mindhiába. Úgy látszott, semmiféle erő nem képes a ladikot helyéből elmozdítani.

Pitymallatkor, alighogy keleten felcsillant a hajnali fény, ismét felcsendült a két csodálatos hang:

- Mindenki felébredt már, mindenki együtt van már?

- Már mindenki felébredt, már mindenki együtt van, csak a farkatlan kecskebak hiányzik még!

Újra felharsant a kürt, és csöndesen csilingeltek a csengettyűk. És ekkor megmozdult a csuka. Előkúszott a ladik végéből, vadul csapdosott, eltátotta ijesztő pofáját, és fel-feldobta magát a levegőbe.

- Micsoda undok szörnyeteg! - morogta az első halász, és hirtelen eszébe ötlött: „Talán a csuka az oka mindennek? Talán őt várják azok a láthatatlan lények?”

Még szinte végére sem ért a gondolatának az első halász, már fel is pattant ültő helyéből, elkapta a csukát, és kidobta a ladikból.

És abban a pillanatban ujjongó, örömteli hang csendült fel valahol messze, talán a tenger mélyén:

- Nézzétek csak, hazatért a farkatlan kecskebak!

Abban a szempillantásban ítéletidő kerekedett, a hullámok csapkodtak, a halászok még egymás szavát is alig-alig értették.

A vihar elragadta a ladikot és a hullámok hátán sodorta.

A ladik egész nap hánykolódott a dühöngő tengeren. Hol magasba röppent, mintha a felhőket akarná letépni, hol a mélybe zuhant, szinte a tenger fenekére. Bizony, ekkora viharra még az öregek sem emlékeztek.

Estére a vihar a ladikot egy sziget sziklás partjára sodorta. A halászok kiugrottak a partra, kihúzták a ladikot a szárazra.

- Hát ez miféle sziget? - kérdezték egymástól. - Hová sodort bennünket a vihar?

Ekkor a sziklák mögül egy töpörödött apó jött elő. Olyan hajlott volt a háta, hogy szinte kerékforma. Fehér szakálla majdhogy a földet söpörte.

- Hiu-maa szigetén vagytok - szólalt meg az apó. - Ne csodálkozzatok, hogy nem ismeritek, a maga akaratából ritkán kerül ide az ember.

Az apó a sziklák mögött levő gerendakunyhójába vezette a halászokat, ott megmelegedtek, adott nekik enni, majd így szólt:

- Kik vagytok? Honnét jöttök? És miért mentetek ki ilyen korán a tengerre halászni?

- Mi mást tehettünk volna? Éléskamráink kiürültek, éhség köszöntött be a faluba - felelték a halászok és elmondottak mindent töviről hegyire. Csak egy dologról hallgattak, arról, hogyan oldották ki az öreg Kaarel kendőjén a harmadik, a tiltott csomót. Az apó meghallgatta őket, majd így szólt:

- Valamikor én is ismertem a ti Kaarelotokat. Bátor ember, tapasztalt, okos halász. Úgy ismeri az a tengert, mint más ember a maga háza táját. Tudjátok-e hová irányította ladikotokat? Egyenest a tengeri királynő legelőjére. A tenger úrnője ott legelteti halait. De azok ravasz és okos halak, mindig elkerülik a hálót. A ti hálótokba is olyan raj került, amely messze földről úszott ide, hogy együtt legelésszen a tenger királynőjének nyájaival. Csak azt az egyet nem értem, hogy tévedt a farkatlan csuka a hálótokba. Mivel csalogattátok oda?

Most már megértették a halászok, micsoda bajtól akarta őket az öreg Kaarel megmenteni, de az apónak nem mondták meg az igazat. Mélységes szomorúság szorongatta a szívüket. És a tengeren csak tovább dühöngött a vihar, a szél fütyült a kéményben, és óriási vízcseppek vágódtak neki a parányi ablak táblájának. Nem számíthattak rá, hogy egyhamar vége szakad az ítéletidőnek.

Az apó megengedte, hogy a halászok lefeküdjenek a kunyhó sarkában levő régi hálókra. Alig hajtották le a fejüket, már aludtak is, mint a bunda.

Az apó hajnaltájt felébresztette a halászokat. A szélvész csak egyre üvöltött odakint, a hullámok dübörögve csapdosták a sziklákat. A halászok elcsüggedtek.

- Mit tegyünk? - kérdezték az öreget - talán sohasem bírunk elvergődni innen. Odahaza meg éhező gyermekeink várnak.

- Hogy mit tegyetek? - felelte az öreg. - Talán sikerül elvergődnötök innen. Mutassátok az öreg Kaarel kendőjét!

Az első halász előszedte a kendőt, és odaadta az apónak.

Az apó nézte a kendőt, és közben a fejét csóválta.

- Már láttam valamikor ezt a kendőt. Úgy emlékszem, hogy akkor három csomó volt rajta. Ti meg azt mondtátok, hogy két csomót oldottatok meg. Hol van akkor a harmadik?

Mit is tehettek a halászok? Mindent elmondtak töviről hegyire, köntörfalazás nélkül.

Az öreg összeráncolta a homlokát, és így szólt:

- Hát ez a tengerészbecsület? Nem tartottátok meg az öreg Kaarelnak adott szavatokat, most meg engem is be akartatok csapni.

A halászok mind lehajtották fejüket szégyenükben, egy se mert az apó szemébe nézni.

- De látom - folytatta az öreg -, hogy alaposan megszenvedtetek. Segítek hát rajtatok az öreg Kaarel és éhező gyerekeitek kedvéért.

Ezzel fogta a kendőt, csomót kötött rá, majd így szólt:

- Ezentúl a ti szavatok is olyan erős legyen, mint ez a csomó.

Alighogy megkötötte a csomót, odakint elcsendesedett a szélvész, a tenger hullámai elsimultak. Nyoma sem volt már a dühöngő viharnak!

A halászok köszönetet mondtak az apónak, és elindultak.

Az öregapó lekísérte őket a partra, és mikor a halászok felvonták vitorlájukat, nyájasan integetett nekik. Friss, enyhe szél dagasztotta a vitorlákat, a ladik vidáman siklott a sima tengeren.

A halászok még aznap hazaértek a falujukba.

A falu apraja-nagyja boldogan, örvendezve fogadta őket, segítettek a kirakodásnál. Megtisztították, besózták és hordókba rakták a halat, volt is mit enniök a legközelebbi fogásig.

Minden jó, ha a vége jó. És a halászok soha nem felejtették el a leckét. Azóta a tengerész szava olyan erős, mint kötelén a csomó.

Ti is gondoljatok olykor erre a mesére: hiszen nemcsak a tengerészeknek kell erős akarattal megtartani adott szavukat.