A próbatétel

Egyszer a király meg a minisztere rongyos álruhában járta be az országot. Tudni akarták, hogyan él a nép. Fáradtan bandukoltak, amikor egy faluban meglepte őket az este. Bekopogtattak egy módos gazda házának ajtaján, szállást kérni éjszakára. A gazdasszony kinyitotta az ajtót, de csak annyira, hogy a fejét kidughatta rajta. Amikor megpillantotta a két toprongyos embert az ajtó nyílásában, rájuk rivallt:

- Mit akartok itt?

- Szállást szeretnénk kérni éjszakára.

- Még mit nem! Eridjetek máshová, nálunk nem éjszakázhattok.

A két vándor továbbállt. Elértek egy szegény ember házához. Bekopogtattak és megkérdezték:

- Kaphatnánk-e szállást éjszakára?

- Kaphattok, ha megelégedtek a mi egyszerű kunyhónkkal. Lépjetek be. Vacsorázzatok velünk, aztán lefekhettek.

A háziasszony rendbe hozta az idegenek számára a kis padlásszobát, majd vacsorát készített nekik, igyekezett a legjobbat adni, amit szegényes házában találhatott.

Reggel a vándorok megint útra készülődtek. Egyikük így szólt a ház asszonyához:

- Szegény emberek vagyunk, nem tudunk fizetni az éji szállásért. Csak azt kívánjuk néked, legyen áldás a munkádon, amibe először belefogsz.

A két vándor elbúcsúzott és útnak indult. A szegény asszony pedig levette a szövőszékről a vásznat, amelyet előző nap szőtt, és mérni kezdte. Mérte, mérte, de csak nem szakadt annak vége, a vászon szinte nőni látszott a kezében. Harmadnapra annyi vászna lett, hogy elegendő volt az egész családnak, de még eladásra is jutott belőle. Így hát hamarosan meggazdagodtak.

Jómódjuk híre eljutott a gazdag ember házába is. A háziasszony szörnyen bosszankodott saját ostobasága miatt, és elhatározta, hogy a következő alkalommal ügyesebb lesz.

Egy év múltán a két vándor ismét a faluba érkezett. Mikor leszállt az est, megint bekopogtattak a gazdag ember házába.

De most nem kergette el őket a ház asszonya, hanem a legszebb szobájában vetett ágyat nekik.

És amikor reggel elmenőben voltak, így szólt az egyik vándor:

- Szegény emberek vagyunk, nem tudunk fizetni az éji szállásért. Csak azt kívánjuk néked, legyen áldás a munkádon, amibe először belefogsz.

És amint a két vándor útnak indult, az asszony nyomban előszedte rejtekhelyéről pénzeszacskóját. Azt gondolta, megszámolja a pénzét, biztosan áldás lesz rajta, és megszaporodik. De mielőtt hozzáfogott volna a pénzszámláláshoz, véletlenül kipillantott az ablakon, és észrevette, hogy a szomszéd disznói belopózkodtak udvarába. El akarta őket kergetni. Kifutott az udvarra. Karót ragadott, és azzal hajkurászta a disznókat. Szaladgált, s torka szakadtából kiáltozott, de a disznók nem hallgattak rá, hanem egyre szaporodtak, mintha csak a földből nőttek volna ki. Az asszony meg egyre csak üvöltözött, kergette, hajtotta a disznókat, de azok csak jöttek, egyre sokasodtak, mert ez volt az áldás első munkáján.

És három napig egyre özönlöttek a disznók az udvarba, az asszony meg csak kergette őket. Végre aztán eltűntek, és az asszony bement a szobába, de olyan kimerült volt, hogy mozdulni se tudott. És ekkor eszébe jutott a pénzeszacskója, nekilátott hát, hogy megszámolja pénzét, de bizony az nem szaporodott, hanem éppen annyi volt, mint annak előtte.